Hé, ez én vagyok, még kis koromban! Alig lehettem két éves!
De hogy lehetséges ez? Miért látom a kicsi énemet magam előtt? Mi történik velem?
Mintha csak a tévét nézném, jön egy másik kép: itt tíz éves voltam, játszottam az iskolai futball csapatban. Megnyertük a kupát, apám nagyon büszke volt rám.
A következő képen az első csókomat látom. Kellemes élmény volt, mindig szívesen emlékszem vissza erre az alkalomra. De most mégis, ez hogy jött ide?
Ó, a szalagavató... minden tinédzser álma. Az is emlékezetes volt! Már ha emlékeznék valamire.
A következő képen 22 éves voltam. Akkor ismertem meg a szerelmet, akivel sok mindent átéltem. Egyszer boldogságtól robbanó napokat, máskor hajtépőseket. De mindig tudtam, hogy szeretem.
10 év együtt hosszú idő. És mi szerettük egymást. Mindig.
Elszúrtam. Elszúrtuk. Nem kellett volna házasságról beszélnünk. Nem kellett volna gyereket terveznünk. Nem kellett volna a közös öregkort várnunk.
Mert egyik sem valósult meg. Ő elhagyott, elment. Örökké.
De mi ez az egész? Hol vagyok? És mik ezek a képek az életem bizonyos pontjairól?
De legfőképpen: mi ez a csípős érzés? Mi ez a hideg? Miért érzem magamat tehetetlennek?
Ahogy megfogalmazódnak bennem a kérdések, már választ is kapok rájuk.
Hirtelen minden érzésem elszáll, azt érzem, hogy valami húz felfelé. Kinyitom a szemem és meglátom saját magamat. Nem tükör előtt állok, ez biztos. A másik énem szemei csukva vannak, feje lehajtva, csendesen fekszik a víz alján. Én pedig értetlenül állok mellette, tétlenül figyelem. Mi történik most velem? Mit keresek én a vízben?
Engedek az erőnek, ami felfelé húz. Így látom meg a rémült tömeget az épülőben lévő híd lábánál. Rendőrök, vízi mentősök végzik a munkájukat. Mi történt? Tudnom kell.
A földre szállok és utam a rendőrhöz vezet, aki épp egy munkás férfival beszélget. Megállok mellettünk, a beszélgetést hallatom. A munkás ismerősnek tűnik. Arca megtört és szomorú.
Nem tudom, hogy hogyan történhetett! Kapaszkodott, én pedig fogtam a kezét és magam felé húztam...
Akkor hogy zuhanhatott le? - kérdi a rendőr.
A munkás férfi az ég felé emeli a tekintetét. Látom, hogy a szemei könnyesek.
Olyan volt, mintha meggondolta volna magát. Egyik pillanatban kapaszkodott és éreztem is, hogy próbálja felfelé lökni magát. Aztán pedig r11; rövid szünet r11; valami megváltozott a szemeiben. Egyszerűen feladta. Én pedig nem bírtam el.
A rendőr szorgosan jegyzetel, én pedig oda lépek a háta mögé. Leírta a történteket, ez világos. Felül azonban egy nevet találok, arra figyelek fel. Johnny Mantegna.
A munkásra nézek és látom, hogy a mellén lévő kártyán a cég logója alatt is ez a név olvasható.
Johnny, annyira sajnálom! - suttogom.
Gyerekkorom óta legjobb barátom. Hogyan is felejthettem el? Talán ennyire ledöbbentett, hogy meghaltam? Egy pillanatra elveszítettem az emlékeimet.
Kezemet a barátom vállára teszem és tudom, hogy megérzi. Látom az arcán.
Tudom, hogy boldogulni fog nélkülem. Nekem mennem kell, hisz ez már nem az én világom. Én már nem tartozom az élők közé. Halott vagyok.
Egy gyönyörű, arany hajú lányt látok a vízben. Mosolyog és engem hív. Bizalmat gerjeszt bennem.
Felé indulok és tudom, hogy nincs visszaút. Az őrangyalom vár, a túlvilággal együtt.
Nagyon rossz lesz? - kérdezem, amikor odaérek.
A szépség elneveti magát, kezét felém nyújtja.
Majd meglátod r11; suttogja angyali hangján.
Szemei ragyogásából már tudom a választ: az életnél rosszabb nem lehet.