Nóra úgy érezte: osztálytársai levegőnek nézik.
- Jó. Tudom, hogy nem vagyok valami nagy parti arc, de attól még nem kell úgy tennetek, mintha itt se lennék - Fakadt ki a lány. A négy lányosztálytárs csak trécselt tovább. Nem figyeltek rá, felé se fordultak.

Nóra tizennyolc éves, végzős a Stromfeld Gimnáziumban. Szerény, és félénk ember, aki ugyan imádna beszélgetni, de egy fikarcnyit sem kezdeményező típus. Ha valaki szól hozzá, azzal szívesen társalog, ha nem, akkor leginkább hallgat. Vannak időszakok, amikor magától szóba elegyedik másokkal. Az ilyen, nagyon ritka alkalmak egyike volt ez a péntek esti végzős bál. Egy héttel az érettségi előtt az osztály elment együtt mulatozni. Más osztályoktól külön szervezkedtek, ami igen nagy felháborodást keltett, mint a tanárok s mind a suli többi végzős diákjainak körében.
Nóra is elment erre a kis találkozóra azzal a céllal, hogy végre megváltozik, és megismeri jobban az osztálytársait, akikkel tulajdonképpen négy évig össze volt zárva egy iskolán belül napi hat, hét órában.
Ehhez a nagyszabású lépéshez komoly elhatározásra, és nagy lelki erőre volt szükség. Négy évig gyakorlatilag úgy élt ebben az intézményben, hogy úgy isten igazán senkit sem ismert. Őt sem ismerte senki. Tudta a nevüket, azt is, hogy honnan jöttek. És körülbelül itt meg is szakad a sor. A barátkozás alapja márpedig az, ha ismerkedsz, és szimpatikussá válsz mások számára.
Nóra elvolt magának.
Iskolába egyedül érkezett, annak ellenére, hogy a környékükön sok iskolabeli lakott. A menzán is mindig egyedül étkezett. Soha nem ült oda egyetlen osztálytársa mellé ebédelni, és azok sem foglaltak helyett soha mellette.
A szünetekben többnyire bezárkózott a mosdóba, de miután sokat szidalmazták miatta, úgy döntött: inkább az udvar egyik eldugott szeglete lesz a búvóhelye, ahol nincsenek körülötte, ahol nyugodtan búsulhat magának.
Került mindenkit, cserébe tőle is távolságot tartott mindenki, aki csak tehette.
Ennél nagyobb távolságtartást el sem tud képzelni épeszű ember.

Most Nóra a változás útjára lépett. Jókedvvel, nagy elhatározással ment a bálba.
Fecsegett össze-vissza mindenről, és mindenkinek. Nyomatta a sok süket dumát.
Életében először azt érezte, hogy ő is valaki és végre tartozik valahová. Mérhetetlen nagy szabadságot érzett. Szólásszabadságot. Mintha a rozsdás lakat végre levált volna a szájáról, és végre tudott volna egy jóízűt beszélgetni, amire hosszú-hosszú évek óta nem volt példa. Ám ez az érzése hamar tovaszállt.
Nézte a sok fiatalt, és tapasztalnia kellett, hogy senki nem kíváncsi rá. Ez meglepte, hiszen nagyon nagy lépést tett előre. Ezt tudatni akarta a világgal is, de társait nem érdekelte. Ők inkább nélküle nevetgéltek és táncoltak tovább az egyre hangosabbnak tűnő, már-már bömbölő zenére.
Nóra sápadt arca egyértelműen arra utalt, hogy benne most egy világ omlott össze. Álmai és vágyai tovaszálltak. Egyetlen dolgot akart csak csupán: hogy végre valaki szóba álljon vele. -Tudom, hogy soha nem mentem közétek. Azt is tudom, hogy magamnak való voltam. De mindez a múlté. Megjött az eszem. Csak egy esélyt kérek tőletek - Próbálkozott Nóra, de minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult. Az a közösség, amiből évekig önmagát kirekesztette, az, most hallani sem akar róla.
Végül megunta a hiábavaló küzdelmet, és elindult haza, a sötét éjszakában.
A negyedórás út alatt mindent újra átgondolt.
- Ez idáig azt gondoltam, hogy én hibáztam. De ez nem így van. Én sem közeledtem feléjük, és ők se felém. Most megtettem az első lépést, de ők nem fogadnak be. Ezek után mit tehetnék még? Szerintem semmit - Állapította meg.
Már közel járt az otthonához, amikor észrevette, hogy két rendőrségi- és egy mentőautó áll a házuk előtt. Megijedt. Sietősre vette lépteit. Nem kérdezett senkitől semmit csak berobogott a házba.
Édesapja és édesanyja a konyhában ültek az asztalnál egymással szemben, és keservesen zokogtak.
- Apuci! Anyuci! Mi történt? - Kérdezte rémülten, de a szülei nem válaszoltak. Rá se néztek. Ez már gyanús volt, ilyet nem tennének vele. Ők nem! Néhány pillanatra még szüksége volt, hogy megszülessen benne a szörnyű felismerés.
Felrohant a kis lépcsőn a szobája irányába a bizonyosságért. Az ajtóban megtorpant, mint akit röghöz kötöttek. Az ágyában egy lány feküdt falfehér arccal, akit két mentős próbált újraéleszteni, de minden próbálkozásuk hiábavalónak tűnt.
- Hagyd! - Mondta az egyik mentős, és egy könnycsepp gördült ki a szeméből. - Amikor az édesanyja rátalált, már akkor halott volt. Leállt a szíve. Nincs tovább.
Nóra ekkor döbbent rá, hogy ő maga fekszik az ágyon. Eszébe jutott, hogy az ágyán fekve gondolkodott, és aludt el, ezek szerint: végleg.
- Világtalanná váltam egy olyat világban, amelyben igazából sosem léteztem.


"Az emberi élet törékeny. És talán igaz, hogy a legnagyobb döntések a halálos ágyon születnek."